Versek, költemények (4)

[eda]

Fodor András

VELED





Ideges kert a város,

burjánzó rengeteg.

Mások között szorongni, botladozni,

szaggatni szemek virágát,

jó volt mindig veled.



Igazgattad a kontyod.

Karod fölemelt íjjába fogva

egy percre megfeszült az ég.

Szép volt. Elronthatatlan,

örökké tartó semmiség.
_________________
Két kezem ölel, mosogat, s mutat
hülyéknek fügét, gyereknek árnyék-nyulat,
fejemre tízágú koronát, fájdalmasat.


Eda

[zsuzsok]

Kutyusom

szép és annyira igaz
_________________
zsuzsok

[kutyus]

Zsuzsok

Nagyon kedves ez a vers...............olyan igazi Szépernős
_________________
"Az élet szép!
Tenéked magyarázzam?"
Heltai: A néma levente

[zsuzsok]

Szép Ernő:Virágok Nincs nekem kedvenc virágom,
melyik szebb, nem prédikálom, Mind szeretem, mind csudálom,
tavasszal mind alig várom. És szeretem én a fákat
amennyit csak szemem láthat. Szeretem, ó, a fanépet,
a fák is olyan szépek, szépek. Nem mások ők, nézz csak rájok:
égig érő zöld virágok.
_________________
zsuzsok

[zsuzsok]

Szabó Balázs: Felettünk a csillagok...

Ha tekintetetek este feltéved az égre,
Arra az ismeretlen művész alkotta képre,
Nézzétek meg akkor ismét jól e mozgóképet,
Közben élvezzétek a nyugalmat és a szépet!

Láthattok ott fenn, egy nagyon öreg új világot,
Festményt, mit a Hold szúként egy helyen már kirágott,
Porként söpörve szét asztalán a csillagokat,
Bearanyozva vele minden éjszakátokat.

Vajon ez a nagy óriás miért időtálló
Miért nem szövi be testét soha a pókháló?
Miért vagyon odafenn nyugalom, béke és rend,
Miért érti meg egymást a sötétség és a csend?

A válasz ott az égen ott hever a szemed előtt,
Ott volt az mindig, akár tegnap vagy tegnapelőtt,
Olvasd el és mondd el az írástudatlanoknak,
A vakoknak is, és az irigy szomszédaidnak:

Mert odafenn, a kis csillag jól megfér a naggyal,
A Hold, öldöklés helyett, fogócskázik a Nappal,
A halovány fény soha nem irigy a tündöklőre,
Tudja azt jól, ő is fényes lesz majd esztendőre.

Vigyáznak, a másik tűz is ugyanúgy lobogjon,
Az nem lehet, hogy a csillag fényt, társától lopjon.
Csupán ennyi a titka a néma égboltunknak,
Ilyen freskót a Földre sajnos még nem rajzoltak!
_________________
zsuzsok

[Molia]

nem tudtam hová is tartozik, ezért ezt a topikot választottam néhány Coelho idézethez:


"A fény harcosa tudja, hogy egy angyal és egy ördög vitatkozik a keze fölött, amely a kardot tartja. Az ördög azt mondja: - Elgyengülsz. Nem ismered fel a megfelelő pillanatot. Félsz. Az angyal azt mondja: - Elgyengülsz. Nem ismered fel a kellő pillanatot. Félsz. A harcos meglepődik. Mindketten ugyanazt mondták. Aztán az ördög folytatja: - Hadd segítsek neked. Az angyal pedig azt mondja: - Segítek neked. A fény harcosa ekkor megérti a különbséget. A szavak ugyanazok, de a szövetségesek különböznek. És elfogadja az angyal kezét."

"Kaphatsz elég boldogságot, hogy kedvessé tegyen, elég nehézséget, hogy erőssé tegyen, elég fájdalmat, hogy emberivé tegyen, elég reményt, hogy boldog lehess."

"Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más."

"Nem hiszem, hogy megbotlottam és elestem. Inkább úgy gondolom, hogy megint ki kell állnom egy próbát, ami megtanít a következő lépésre."

"Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy."
_________________
Lehetsz mérges mert a rózsák között tüskék vannak, vagy lehetsz boldog, hogy a tüskék között rózsák vannak.

[Bojtárgazdi]

az első sort bemásoltam a keresőbe.....
_________________
Arra születtem, hogy felnőtt is legyek,
S továbbadjam egyszer az életemet.

[eda]

Igen! De hogy találtad meg ilyen cefet gyorsan? De ezek szerint tényleg jól emlékeztem, bár verseket, amik tetszettek, mindig is könnyen megjegyeztem, és sokáig meg is maradtak a kis agyamban...
_________________
Két kezem ölel, mosogat, s mutat
hülyéknek fügét, gyereknek árnyék-nyulat,
fejemre tízágú koronát, fájdalmasat.


Eda

[Bojtárgazdi]

Megtaláltam!!!! Kuksi csak:

http://hangtarnok.klog.hu/2008/11/25/esik-a-ho/

A verset pontosan idézted, a szerzője Tóth Éva.
_________________
Arra születtem, hogy felnőtt is legyek,
S továbbadjam egyszer az életemet.

[eda]

Szakad a hó, és erről eszembe jutott egy vers, csak sajnos nem emlékszem a szerzőjére... De azért ideírom, hátha tudja valaki...


"Esik a hó a jégre, nádra,
esik szememre, szempillámra,
esik bokorra, fűre, fára,
esik a fázó vadmadárra,
esik, esik csizmám nyomára,
hogyha keresne, sem találna
senki, pedig milyen jó lenne,
hogyha valaki megkeresne,
megfogná a kezemet szépen,
együtt mennénk a hóesésben,
együtt mennénk a havon, a jégen,
amíg csak süt a nap az égen,
és amikor a nap lemenne,
a hó örökre betemetne."


Emlékezetből írtam le, szóval nem garantálom, hogy hajszálpontos, de azt hiszem, így van,
_________________
Két kezem ölel, mosogat, s mutat
hülyéknek fügét, gyereknek árnyék-nyulat,
fejemre tízágú koronát, fájdalmasat.


Eda

[ászokfa]

Videcz Ferenc
Versrészletek

1.

Kérded, ki vagyok. Mit számít a név?
Betűcsőd; magasztalt vagy átkozott.
Szűk vásott gúnya, pergő omladék
Rád égették, billogként hordozod.

Ifjan üres, talmi magasba törtem,
Megletten lényeg-gyökerekig ástam,
Kincset leltem kiúttalan gödörben,
Osztoznék; nincs mentőkéz-nyújtó társam.

2.

E föld olvasztótégelyként a bölcsőm.
Vérem német, horvát, stájer és morva.
Magyar termést neveltem emberöltőn.
S maradtam, mikor elmehettem volna.

Jól-jöttek nélkül rég nem ülne torhoz
E jobbra termett, szorgos, büszke nemzet,
Mert erényével ős átkot is hordoz:
Testvér-vért áldoz pártos szellemeknek.

3.

Nyelvemen a „videczburgi” nedű
Néha túl édes, néha keserű.
Talán mikor poharat fog kezem,
Egyszer vezeklek, másszor vétkezem?
Mutasd meg, Uram a középutat,
Hol nincsen kátyú, árkos indulat,
Csak kristálygyöngyös, fanyarkás öröm!
Akkor koccintunk: Uram, köszönöm!

4.

Nyolc temetés alig egy év alatt
Meglett fogaknak túl kemény falat.

Zaklat a jövő: süppedős homály.
Elmegyek anyám s nagyapám nyomán?

5.

Mire e könyvet olvasni tudod,
Kedves hangodat tán már nem is hallom.
A Te utad új, felkelő napé,
Az enyém fáradt, éjbe hajló alkony.

6.

Felkészültem az útra,
Itt állok, naprakészen.
Eltűnök téli éjek
Csillagpor-tengerében
Lábam előtt az ösvény:
Könyvlapok surranása.
Gondolatok cikáznak:
Suhanó fecske szárnya.
Csomagot mért cipelnék?
Mindenem nektek adtam;
Ajándék-énem könnyű,
Emel a forgatagban.
Eltűnök téli éjek
Csillagpor-tengerében,
Felkészültem az útra,
Itt állok naprakészen.
_________________

[katasok]

TATIOSZ

Elfogadni tudni a boldog napokat,
de az örömteleneket is.
Sem kicsordulni, sem elsivárulni.
Sem elcsorbulni, de túl sokat sem érni.
Sem szónokolni, sem elnémulni.
Nem megtenni gyorsan, de nem is késlekedni.
Nem hivalkodni, és nem tetszelegni -
sem az éles kést, sem a díszes cserepet nem kíméli az idő.
Az előbbi elcsorbul, az utóbbi színét veszti.
Utat választani, de nem a sikerét, hanem a boldogságét.
Az úton járni, majd végigmenni,
a nagyságot az erénnyel, és nem a szerencsével mérni.
Egyszerűen boldognak lenni – dísz, ragyogás, külcsín nélkül.
_________________


"A mosoly vidáman világitó kis ablak a közöny sötét éjszakájában"

[atilla]

Frederico Garcia Lorca - Nagy László

SIRATÓÉNEK IGNACIO SÁNCHES MEJÍAS TORREÁDOR FÖLÖTT

Délután öt órakor.
Pontosan délután öt óra volt.
A fehér gyolcslepedőt gyermek hozta
délután öt órakor.
Aztán a halál - a halál létezett csak
délután öt órakor.

És szél támadt, a vattát elsodorta
délután öt órakor.
A nikkelt, kristályt kiverte a rozsda
délután öt órakor.
Galamb és leopárd, ím, összecsapnak
délután öt órakor.
Egy comb tusakszik báva báva bikaszarvval
délután öt órakor.
Az utcasarkon csend-csoportok állnak
délután öt órakor.
És áll a bika győztes szívvel, árván,
délután öt órakor.
Arzénharangok rengenek a füstben
délután öt órakor.
Mikor a hóverejték kiütötte
délután öt órakor.
Mikor a jód az arénát bevette
délután öt órakor.
Halál rakott tojásokat a sebbe,
délután öt órakor.
Délután öt órakor.
Pontosan délután öt órakor.

Keréken járó koporsó az ágya
délután öt órakor.
Sikoltanak fülébe csontok, sípok
délután öt órakor.
Már fújt a bika, ott bömbölt előtte
délután öt órakor.
A fal haláltusától szivárványos
délután öt órakor,
És útban már az üszkösödés, bomlás
délután öt órakor.
Lágyéka zöldjén kinyílt liliom-fej
délután öt órakor.
Sebei izzó, vérző égitestek
délután öt órakor.
A tumultus az ablakot benyomta
délután öt órakor.
Ó, délutáni iszonyú öt óra!
És minden órán: délután öt óra!
És árnyékban is: délután öt óra.

2.
A kiontott vér

Nem akarom látni!

Szólj a holdra, süssön már ki,
jöjjön Ignacio vérét
a porondon beszitálni.

Nem akarom látni!

Tárul a hold, gőzölögnek
felhők lankadt lovacskái,
álomi arénán fűzek
hajlanak le a korlátig.
Nem akarom látni!
Emlék perzsel, szóljon bárki:
függönyözze el parányi
virágaival a jázmin!

Nem akarom látni!

Tehene a vén világnak
sírva a porondra áll ki,
végignyal egy véres arcot,
busa nyelve izzó kármin.
Ím, Guisando sziklakőből
s halálból vésett bikái
bömbölnek, mint két évszázad,
fáj nekik a földben állni.
Nem.
Nem akarom látni!

Ignacio vállán halál,
járja lépcsők garmadáit,
hajnalt keres, nem találja,
vak éjszaka öble ásít.
Keresi kemény arcélét,
álomkép lett - szertemálik,
keresi szép testét - s vére
kitárulva rávilágít.
Ne űzzetek vérét látni!
Végignézni vérszivárvány
suhogását lankadásig,
grádicsokra, páholyokra
sütő pírja mint cikázik,
miként sajog bőrön, posztón
s lármás sokadalmat lázít!
Ki mondta, hogy kihajoljak!
Ne űzzetek vérét látni!

Mikor támadták a szarvak,
tárva várták pupillái.
Szörnyű anyák ágaskodtak,
szörnyen vágytak oda látni!
S támadt rejtelmes fuvallat,
szívták barmok fulladásig
s bőgtek mennyei mezőkre,
föl a kapitány-bikákig.
Nem látsz férfit Sevillában
virtussal ki így elámít,
nincs ragyogóbb kard e kardnál,
tisztább szívre nem találsz itt.
Oroszlánok erejével
ereje csodásan játszik.
S mint a remek márványtorzó:
hordja a szellem csodáit.
Ragyogó andaluz Róma,
aranyod fején világít,
ékes nárdus-mosolyában
báj, okosság fölvirágzik.
Ó, remekszép torreádor!
Ó, hegyek közt óriási!
Ó, kalászt becéző lelke!
Ó, sarkantyús ércbokái!
Ó, harmatgyöngyhöz gyengéd!
Ó, a vásárban királyi!
Ó, szörnyű: verik a végzet
végső gyászbanderillái!

Immár elpihent örökre.
Rajta moha s fű cicázik.
Bontogatják biztos ujjak.
Koponyájából virág nyílt.

Immár a vére árad énekelve,
lapályra, rétre, - rétek bús gulyáit
hökkenti, szaruvillák között siklik,
a tejködből riadtan kiválik,
hullámzik, bukdos, csülkökön, patákon
e mérhetetlen sötét vér-kanális,
hogy fenn, a csillag-Guadalquivir mellett
vértó legyen, tükör és viharzás is.

Ó, fehér fal, Spanyolország!
Ó, kín fekete bikái!
Ó, Ignacio kemény vére,
csalogány artériái.
Nem.
Nem akarom látni!
Mert nincs kehely, hogy vére beleférne,
nincs fecskeszáj, hogy forrását inná ki,
nincs zuzmara, hogy csillaggá fagyassza,
nincs dal s liliom buzgását elállni,
nincs kristály s színezüst, hogy beborítsa.
Nem.
Nem akarom látni!

3
A teste itt van

A sírkő: homlok. Rajta az álmok nyöszörögnek.
Kanyargó víz itt nincs, és nincs dérmarta cédrus.
A sírkő: váll. Egy zordon világot, időt vonszol,
könnyfákkal, szalagokkal, bolygókkal ékesítve.

Ijedt esőket láttam, futottak tárt habokhoz,
föltartott gyenge karral rebegett mind az égre,
nehogy magához rántsa a horgas, rideg sírkő,
mert minden porcot szétlök, de vért nem vesz magába.

A kő befogad magvat, fondor ködöket, nyirkot,
pacsirták csipkevázát, homályfarkasok csontját,
s nem tár ki hangot, lángot, de tár sivár arénát,
csak új és új arénát, örök palánkok nélkül.

Ignacio, a délceg, itt fekszik kiterítve.
Már vége. Mi történik? Ó, nézzetek a testre:
halál kente be kénnel, a fejét kicserélte
fekete bikafejre: minotaurusz-fejre!

Már vége. Már a száján az esőlé beárad.
Behorpadt mellét kergén a levegő elhagyja.
A hó-könnyekben fürdő Szerelem íme árva,
üzekvő barmok tornyán kuporog, úgy melegszik.

Mi az, ti mit beszéltek? A csend bűzhödve nyugszik.
Egy bomló, omló testet látunk itt színről színre.
Remekül tiszta forma, tegnap még csalogányos,
ma rontva elborítják éktelen lukak, rések.

Ki gyűri szemfedőjét? Nem igaz, amit mormol.
Sarokban siratóját ne óbégassa senki,
riasztani a sátánt a sarkantyú se csöngjön.
Itt nem akarok mást, csak kitárult szemmel nézni,
úgy látni ezt a testet, hogy él és nincs nyugalma!

Lássam a keménytorkú férfiakat itt körben,
akik csikót betörnek, vizeket zaboláznak,
akik ha énekelnek, egész csontvázuk zeng-bong,
mert szájukban temérdek szikla és dörgő csillag!

Körötte látnám őket, e kő előtt karéjban,
seregestől e drága szikkadt-gyeplőjű testnél.
Akarom: igazítsák a kivezető útra
e kapitányt, kit gúzsba kötött, befont a végzet.

Tanítsanak meg engem folyóvíz-áradású,
bárányködökben zúgó mélységes siratóra,
hogy elsodorja innen Ignaciot, ne hallja
a bikák bömbölését, ideges fújtatását.

A hold-arénán vesszen, a hold-üsző szemébe,
a mozdulatlan, báva, kislányos ámulásba,
az éjszakába vesszen, halak közé a csöndbe,
fehér bozótként rezgő tünemény füstbe vesszen!

Nem engedem, hogy arcát kendővel beterítsék,
hadd szokja meg a hurcolt, hozzácsatolt halált is.
Ignacio, hát menj el! Ne halld a párás bőgést,
alúdj, repülj és nyughass! Ó, a tenger is meghal!

4
A lelke távol

Bikák és fügefák már nem ismernek,
sem házad lovai s a pici hangyák.
A délután s a gyermek nem ismernek,
mert meghaltál, mert elmentél örökre.

A sírkő vállai már nem ismernek,
sem a fekete selymek, ahol bomlasz.
Elnémult emlékeid nem ismernek,
mert meghaltál, mert elmentél örökre.

Majd jön az ősz csigákkal és homállyal,
a köd fürtjeit préselő hegyekkel,
de szemed fényét nem keresi senki,
mert meghaltál, mert elmentél örökre.

Mert meghaltál, mert elmentél örökre,
mint minden halandó, ki földbe tér meg,
mint minden halott, akit elfelednek,
akár a kutyát, ha dögkertbe dobták!

Nem ismer téged senki. Nem. De én dalollak.
Derítem glóriába arcéled gráciáját.
Tudásod érettségét dalommal dicsőítem,
mert ábrándod halál volt, a halál szájaíze,
s vitézlő vígságodra köddel borult a bánat.

Soká születik párja - tán sohse jön világra
ily andalúz, ily tiszta, kalandokban ily gazdag.
Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség,
s a gyászos szél örökké reszket az olajfák közt.
_________________
A szellemi megismerésre törekvő lény pedig, aki tudja, hogy noha az, amire vágyik, felfoghatatlan, megtapasztalja, hogy ami minél inkább érthetetlen számára, az annál tökéletesebb. A felfoghatatlan éppen a nemtudásunkról való tudásunk árán lesz elérhető.

[Zsopi]

Karácsonyra megkaptam Varró Dániel Akinek a lába hatos c. kötetét. Ebből a könyvből teszek most közzé két verset.

Szakirodalom-tanulmányozgató
ezt aggodalmaskodva kell mondogatni

Kisbabám, te sokszor sírsz.
Mit ír erről Dr. Sears?

Fel-felébredsz éjjelente.
Mit szól ehhez Czeizel Endre?

Megéhezni jókor szoktál?
Csekkoljuk le Dr. Spocknál!

Fejed lágya vajon benő?
Mit mond erről Ranschburg Jenő?

Mért van az, hogy ez a gyerek
állandóan nyekerg itt?
Kérdezzük meg Vekerdyt!

Repülőző
ezt hanyatt fekve, két kézzel magunk fölé tartott kisbabánkat óvatosan forgatva kell mondogatni

Alul én, felül ő,
ott köröz a repülő!

Sokoldalú gyermek ez,
röpül is, meg permetez.

Ide lő, oda lő,
permetez a repülő,

mindenhova jut a nyál,
kivirul a táj!
_________________
Zsopi, a Hölgynövény


"És olyanok is vagytok, akár az évszakok,
És bár a télben megtagadjátok a tavaszt,
A bennetek szunnyadó tavasz mosolyog szendergésében, és nem szenved sérelmet." (Kahlil Gibran)

[viharhangya]

leginkább mégiscsak ide illik, erre emlékeztek még?

Magas kőszikláról egy völgybe néztem én,
Láttam három grófot ki csónakázni kélt,
A leges legifjabbik egy királypárti volt
szeretett egy lánykát kinek régen udvarolt.
Mivel a lányka szegény volt, nem lehetett övé,
bezárkózott a zárdába a szent falak közé.

Mikor a gróf ezt megtudta, oda sietett,
A zárda kapuján, már be is zörgetett.
Kijön egy vén apáca kérdi kit keres,
- Hol van az a lányka ki tegnap érkezett!
- Nem érkezett senki, el sem mehetett,

-Jobban teszi gróf úr, ha innen elsiet!
- Adjátok ki a lánykát, vagy rátok töröm a zárdát, a zárda szent falát!

Ekkor kilép a lányka, talpig fehérben
haja le volt vágva és fel volt szentelve.
A gróf benyúl zsebébe, kivesz egy karikát,
átnyújtja a lánynak a lány válaszol reá:
-Minek nekem ez a gyűrű hisz úgyse hordhatom,
fiatal gróf a férjem, ezt úgy sem mondhatom.

A gróf benyúl zsebébe, kiveszi pisztolyát,
szíven lövi a lánykát utána önmagát.
A lányka fájdalmában csak annyit mondhatott:
- A mi szerelmünk is csak eddig tarthatott.
A zárda négy sarkában négy szál gyertya ég,
most temetik a lánykát, és a vőlegényt.